Ján 14:17 Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és veletek marad.
Ján 14:21 Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.
Ján 14:22 Monda neki Júdás (nem az iskariótes): Uram, mi dolog, hogy nekünk jelented ki magadat, és nem a világnak?
Ján 14:23 Felele Jézus és monda neki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.
Ján 14:24 Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.
Ján 14:29 És most mondtam meg nektek, mielőtt meglenne: hogy amikor majd meglesz, higgyetek.
Ján 14:30 Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije;

"Az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli is. Szilárdan hiszünk őbenne, és egyszerűséggel megvalljuk, hogy rajta kívül nincs se üdvösség, se bűnbocsánat,"    

"Ezért bárki, aki ellenáll ennek a hatalomnak, amit Isten így rendelt, Isten rendelésének áll ellen (Róm 13,2), hacsak nem talál ki a manicheusokhoz hasonlóan két princípiumot, ami hamis, és amit mi eretnekségként ítélünk el,"

"Mert az igazság tanúskodik mellettünk, hogy a lelki hatalomra tartozik, hogy létrehozza a földi hatalmat, és ítélkezzen fölötte,..."

"Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának."  - UNAM SANCTAM pápai bullából idézve!!

 

Pápai bullák listája: https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1pai_bull%C3%A1k_list%C3%A1ja

 

                                                   Őszentsége

                                              VIII. Bonifác pápa

                                         Isten szolgáinak szolgája

                                                UNAM SANCTAM

                                                kezdetű bullája

                                            1302. NOVEMBER 18.

 

     A hit által sürgetve, kötelesek vagyunk hinni és vallani, hogy az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli is. Szilárdan hiszünk őbenne, és egyszerűséggel megvalljuk, hogy rajta kívül nincs se üdvösség, se bűnbocsánat, ahogyan az Énekek Énekében (6,8) hirdeti a Vőlegény: „De galambom, ki tökéletes, csak egy van. Anyjának egyetlenje, szülőjének kedveltje.”, és egyetlen misztikus testet alkot, amelynek Feje Krisztus, és Krisztus feje Isten (1 Kor 11,3). Benne tehát egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (Ef 4,5). A vízözön idején Noénak egyetlen bárkája létezett csak, amely előképe az egy Egyháznak, és ennek a bárkának, mely utolsó könyökéig tökéletes volt, csak egyetlen kormányosa és vezére volt, ti. Noé, és azt olvassuk, hogy ezen a bárkán kívül minden, ami a földön létezett, elpusztult.

    

 Egynek tiszteljük ezt az Egyházat; az Úr mondta a próféta szájával: „Mentsd meg lelkemet a kardnak élétől, és az én egyetlenemet a kutyák karmából” (Zsolt 21,20). Imádkozott a lelkéért, vagyis önmagáért, szívéért és testéért; és ezt a testet, vagyis az Egyházat, Ő egynek nevezte az Egyház Jegyesének, hitének, szentségeinek és szeretetének egyetlensége miatt. Ez az Úr köntöse, a varratlan köntös, amelyet nem hasítottak szét, hanem amelyre sokan sorsot vetettek (Jn 19,23-24). Ezért az egy és egyetlen Egyháznak csak egy teste és egy feje van, nem pedig két feje, mint egy szörnynek; ez pedig Krisztus és Krisztus helyettese, Péter, ill. Péter utódjai, mivel az Úr, amikor Péterhez szólt, maga mondta: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,17), és a juhok általánosságára gondolt, nem bizonyos csoportjára, amiből is megértjük, hogy mindet őrá (Péterre) bízta. Ezért ha a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és utódaira bízva, meg kell vallaniuk, hogy nem tartoznak Krisztus juhai közé, hiszen Urunk azt mondja Jánosnál: „egy nyáj van és egy pásztor”. Az evangélium szövegei tudomásunkra adják, hogy ebben az Egyházban és annak hatalmában két kard van, nevezetesen a lelki és a földi. Ui. amikor az Apostol azt mondja: „Nézd, van itt két kard!” (Lk 22,38), úgy kell érteni, hogy az Egyházban, hiszen az apostolok beszéltek, az Úr pedig nem azt válaszolta, hogy „túl sok”, hanem hogy „Elég”. Kétségtelenül az, aki tagadja, hogy a földi kard Péter hatalmában lenne, nem hallgatta figyelmesen az Úr szavait, amikor azt parancsolta: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!” (Mt 26,52). Mindkettő, tehát, az Egyház hatalmában van, vagyis a lelki és az evilági kard, de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a másodikat a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint.

 

     Akárhogy is, az egyik kardot alá kell vetni a másiknak, az evilági tekintélyt a lelki hatalomnak. Mivel az Apostol így mondja: „Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte.” (Róm 13,1-2), de nem lennének (Isten által) rendelve, ha az egyik kard nem lenne alárendelve a másiknak, és az alsóbbrendűt, ahogy az mindig is volt, nem vezetné felfelé a másik. Mert, ahogyan Boldog Dionysius mondja, isteni törvény, hogy az alacsonyabb dolgok közbenső fokokon érik el a magasabb helyeket. Így tehát, a világegyetem rendjének megfelelően, nem minden vezettetik vissza a rendhez egyenlő módon és azonnal, hanem az alsóbb a közbülső, az alacsonyabb a magasabb rendű által. Ennélfogva világosan fel kell ismernünk, hogy a lelki hatalom méltóságban és nemességben felülmúl bármilyen világi hatalmat, ahogy a lelki dolgok felülmúlják a világi dolgokat.

 

     Mindezt világosan láthatjuk a tized fizetésében, megáldásában és konszekrálásában, de magában a hatalom elfogadásában és a dolgok egyenlő kormányzásában. Mert az igazság tanúskodik mellettünk, hogy a lelki hatalomra tartozik, hogy létrehozza a földi hatalmat, és ítélkezzen fölötte, ha az nem volt jó. Így beteljesedik Jeremiás próféciája az Egyházzal és az egyházi hatalommal kapcsolatban: „Ma nemzetek és királyságok fölé helyeztelek” stb. Ezért ha a földi hatalom hibázik, a lelki hatalom fog fölötte ítélkezni; de ha egy alacsonyabb rangú lelki hatalom hibázik, akkor egy magasabb rangú lelki hatalom fog ítélkezni fölötte; de a legmagasabb lelki hatalom hibázik, fölötte csak Isten ítélkezhet, és nem ember, az Apostol tanúsága szerint: „A lelki ember azonban mindent megítél, maga azonban senki ítéletét nem vonja magára” (1 Kor 2,15). Ez a hatalom viszont, bár embereknek adatott, és emberek gyakorolják azt, nem emberi, hanem inkább isteni, amelyet az isteni szó adott Péternek és erősített meg, neki és utódainak, Ő, Akit Péter megvallott, maga az Úr, aki így szólt Péterhez: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is” (Mt 16,16) stb. Ezért bárki, aki ellenáll ennek a hatalomnak, amit Isten így rendelt, Isten rendelésének áll ellen (Róm 13,2), hacsak nem talál ki a manicheusokhoz hasonlóan két princípiumot, ami hamis, és amit mi eretnekségként ítélünk el, mivel Mózes tanúsága szerint Isten nem a kezdetekben, hanem a kezdetben teremtette az eget és a földet (Ter 1,1).

 

     Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.

 

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1302. november 18-án

 

VIII. BONIFÁC PÁPA

 

Feltéve: 2013. július 19.

 

Forrás:  https://www.katolikus-honlap.hu/1302/unamsanctam.htm

 

Az Isten pecséte:

 

Ján 17:3 Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.

2Tim 2:19 Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.

Jel 14:12 Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét! (az Isten akaratának való tökéletes engedelmesség)

 

A fenevad (sátán-engedetlen) bélyege: ha a fentiek nem teljesülnek.

 

 

Fil 2:1 Ha annak okáért [helye van] Krisztusban az intésnek, ha [helye van] a szeretet vigasztalásának, ha [helye van] a Lélekben való közösségnek, ha [helye van] a szívnek és könyörületességnek,
Fil 2:2 Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén;
Fil 2:3 Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál.
Fil 2:4 Ne nézze ki-ki a maga [hasznát], hanem mindenki a másokét is.
Fil 2:5 Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is,
Fil 2:6 Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy [ő] az Istennel egyenlő,
Fil 2:7 Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;
Fil 2:8 És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.
Fil 2:9 Annak okáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való;
Fil 2:10 Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.
Fil 2:11 És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Fil 2:12 Annak okáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket;
Fil 2:13 Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.
Fil 2:14 Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek;
Fil 2:15 Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.
Fil 2:16 Életnek beszédét tartván eléjük; hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.
Fil 2:17 De ha kiontatom is italáldozatként a ti hitetek áldozatánál és papiszolgálatánál, [mégis] örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal;
Fil 2:18 Azonképpen ti is örüljetek, és örüljetek együtt velem.
 

Zsolt 48:15 Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, Ő vezet minket mindhalálig!

Ján 1:23 Erre azt mondta: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyenesítsétek ki az Úr útját, amint megmondta Ézsaiás próféta.”

 

Ján 17:14 Én a te igédet nekik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.

Ján 17:15 Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.

Ján 17:16 Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.

Ján 17:17 Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság.

 

 

Jer 29:11 Mert tudom az én gondolataimat (terveimet), amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak nektek. (ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek)
Jer 29:12 Akkor majd segítségül hívtok engem, és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket.
Jer 29:13 Kerestek majd engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.

Ján 14:27 Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.

 

 

1Ján 2:18 Fiacskáim, itt az utolsó óra; és amint hallottátok, hogy az antikrisztus eljő, így most sok antikrisztus támadt; ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra.

 

 

Az Úr eljövetelének, és a világ végének bizonyossága:

 

2Pét 3:3 Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak,

2Pét 3:4 És ezt mondják: Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.

2Pét 3:5 Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára;

2Pét 3:6 Amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván elveszett:

2Pét 3:7 A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára.

2Pét 3:9 Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr értünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.

2Pét 3:10 Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.

   

 

Arra való méltó elkészülés:

 

2Pét 3:11 Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek nektek szent életben és kegyességben,

2Pét 3:12 Akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!

2Pét 3:13 De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.

2Pét 3:14 Annak okáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben.

2Pét 3:15 És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok; amiképpen a mi szeretett atyánkfia Pál is írt nektek a neki adott bölcsesség szerint.

2Pét 3:16 Szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a maguk vesztére.

2Pét 3:17 Ti azért szeretteim előre tudván [ezt], őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek;

2Pét 3:18 Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Neki [legyen] dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

 

Zsolt 37:22 Mert akiket ő megáld, öröklik a földet, és akiket ő megátkoz, kivágattatnak azok.

Zsolt 37:29 Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak.

Zsolt 37:34 Várjad az Urat, őrizd meg az Ő útját; és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet; és meglátod, amikor kiirtatnak a gonoszok.

 

 

Ézs 24:1 Íme az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, és elfordítja színét és elszéleszti lakóit!

Ézs 24:2 S olyan lesz a nép, mint a pap; a szolga, mint az ő ura; a szolgáló, mint asszonya; a vevő, mint az eladó; a kölcsönadó, mint a kölcsönkérő; a hitelező, mint az, akinek hitelez;

Ézs 24:3 Megüresíttetvén megüresíttetik a föld, és elpusztíttatván elpusztíttatik; mert az Úr szólá e beszédet.

Ézs 24:4 Gyászol és megromol a föld, elhervad és megromol a földnek kereksége, elhervadnak a föld népének nagyjai.

Ézs 24:5 A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget.

Ézs 24:6 Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók; ezért megégnek a földnek lakói, és kevés ember marad meg.

 

Ézs 24:17 Rettegés, verem és tőr vár rád földnek lakója!

Ézs 24:18 És lesz, hogy aki fut a rettegésnek szavától, verembe esik, és aki kijő a veremből, megfogatik a tőrben, mert az egek csatornái megnyílnak, és megrendülnek a föld oszlopai.

Ézs 24:19 Romlással megromol a föld, töréssel összetörik a föld, rengéssel megrendül a föld;

Ézs 24:20 Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba, és reá nehezedik bűne és elesik; és nem kél fel többé!

Ézs 24:21 És lesz ama napon: meglátogatja az Úr a magasság seregét a magasságban, és a föld királyait a földön:

Ézs 24:22 És összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és bezáratnak tömlöcbe, és sok napok után meglátogattatnak.

Ézs 24:23 És elpirul a hold, és megszégyenül a nap, mikor a seregek Ura uralkodik Sion hegyén és Jeruzsálemben: s vénei előtt dicsőség lészen.

 

 

Ézs 2:6 Mert elhagytad, [Uram], a Te népedet, Jákób házát; mivel telve vannak napkeleti erkölcsökkel, és szemfényvesztők, mint a filiszteusok, és idegenek fiaival kötnek szövetséget;

Ézs 2:8 Tele van országuk bálványokkal (szobrokkal, képekkel, templomokkal, bazilikákkal, kápolnákkal, búcsújáró helyekkel, ereklyékkel, stb.), és kezük alkotásai előtt hajolnak meg, azok előtt, amiket ujjaik alkottak.

Ézs 2:12 Mert eljön a Seregek URának napja mindenki ellen, aki kevély, és magát nagyra tartja, mindenki ellen, aki magát kiemeli, és megalázza őket.
Ézs 2:17 És [porba] hajtatik a közember kevélysége, és megaláztatik a főemberek magassága, és egyedül az Úr magasztaltatik fel ama napon.
Ézs 2:18 És a bálványokat teljességgel elveszti.
Ézs 2:19 És bemennek a sziklák barlangjaiba és a föld hasadékaiba, az Úr félelme elől és nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy megrettentse a földet.
Ézs 2:20 Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, amiket magának csinált, hogy azok előtt meghajoljon, a vakondokoknak és denevéreknek,

 

Ézs 3:1 Ne bízzatok hát az emberben, akinek csak egy lehelet van az orrában, mert ugyan mire becsülhető ő?

Ézs 3:5 És adok nekik gyerkőcöket fejedelmekül, és gyermekek uralkodnak rajtuk. (nincs bennük értelem!)
Ézs 3:6 És nyomorba jut a nép; egyik a másik ellen, ki-ki az ő társa ellen támad, a gyermek az öreg ellen, becstelen a tisztes ellen;

Ézs 3:10 Arcuk tekintete tesz ellenük bizonyságot, bűneikkel Szodoma módjára kérkednek, nemhogy eltitkolnák; jaj lelküknek! mert maguk szereztek maguknak gonoszt.

Büszkén hirdetik Istenkáromló hazugságaikat a "védjük meg a jogállamot az alkotmányos rendet, a demokráciát, a zsidó-keresztény hagyományt és kultúrát", és nem szégyenkeznek a föld megmentését hirdetni. Magukat bölcsnek tartván hazug fejlődéselméletet, növekedést és az evolúciós fejlődést hirdetnek és tanítanak stb.

Ézs 3:13 Népem nyomorgatói gyermekek, és asszonyok uralkodnak rajta. Én népem! A te vezéreid hitetők (félrevezetnek).  Vezetőid tévútra visznek, és lépteid útját megzavarják.

 

 

Sof 1:2 Elvesztek, mindent elvesztek e föld színéről, azt mondja az Úr.

Sof 1:3 Elvesztek embert és barmot; elvesztem az ég madarait, és a tenger halait és a botránkoztatás eszközeit a hitetlenekkel együtt; az embert is kiirtom a föld színéről, azt mondja az Úr.

Sof 1:4 És kinyújtom kezemet Júda ellen és Jeruzsálem minden lakója ellen, és kiirtom e helyről a Baál maradékát, a bálványpapok nevét a papokkal együtt;

Sof 1:5 Azokat is, akik a háztetőkön az ég seregének hajlonganak; és azokat, akik hajlonganak, esküdvén az Úrra, de esküsznek az ő Molokjokra is;

Sof 1:6 Azokat is, akik elfordultak az Úr követésétől, és akik nem keresik az Urat és nem tudakoznak felőle.

Sof 1:7 Hallgass az Úr Isten orcája előtt, mert közel van az Úrnak napja, mert áldozatot készíttetett az Úr, megszentelte az ő hivatalosait.

Sof 1:8 És lészen az Úr áldozatának napján: megfenyítem majd a fejedelmeket és a királyok fiait és mindazokat, akik idegen öltözetbe öltöztek.

Sof 1:9 És megfenyítem mindazt, aki a küszöbön ugrál ama napon, akik erőszakkal és csalárdsággal töltik meg az ő uruknak házát.

Sof 1:10 És lészen azon a napon, azt mondja az Úr, kiáltó szózat a hal-kaputól fogva, és jajgatás az alsó városból, és nagy recsegés a halmok felől.

Sof 1:12 És lészen az időben, megmotozom majd Jeruzsálemet szövétnekkel, és megfenyítem azokat, akik saját seprejükön hevernek, akik ezt mondják szívükben: sem jót, sem rosszat nem cselekszik az Úr.

Sof 1:14 Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet; az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős [is].

Sof 1:15 Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja.

Sof 1:16 Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen!

 

Sof 1:17 És megszorongatom az embereket és járnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen, és kiontatik vérük, mint a por, és testük, mint szemét.

Sof 1:18 Sem ezüstjük, sem aranyuk nem szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján,

és az ő féltő szeretetének tüze megemészti az egész földet; mert véget vet, bizony hirtelen vet véget e föld minden lakosának.

Sof 2:1 Térjetek eszetekre, s eszméljetek fel, ti, arcátlan nemzet,

Sof 2:2 Mielőtt szülne a végzés (mint a polyva száll tova az a nap!); míg rátok nem jön az Úr haragjának tüze, míg rátok nem jön az Úr haragjának napja!

Sof 2:3 Keressétek az Urat mindnyájan e föld alázatosai, akik az ő ítélete szerint cselekesztek; keressétek az igazságot, keressétek az alázatosságot: talán megoltalmaztattok az Úr haragjának napján!

Sof 3:3 Fejedelmei olyanok benne, mint az ordító oroszlánok, bírái, mint az este [járó] farkasok, nem hagynak reggelre a csonton.

Sof 3:4 Prófétái hivalkodók, hitető férfiak; papjai megfertőztetik a szent helyet, erőszakot tesznek a törvényen.

Sof 3:5 Az Úr igaz őbenne, nem cselekszik hamisságot; reggelről reggelre napfényre hozza ítéletét; nem mulasztja el:

de nem ismeri a szégyent a gonosz!

 

Sof 3:7 Mondtam: Csak félj engem, vedd fel a fenyítéket (akkor nem irtatott volna ki lakhelye; mindaz, amit felőle végeztem): mégis mihelyt felvirradtak, rosszra indították minden cselekedetüket.

Sof 3:8 Azért várjatok rám, azt mondja az Úr, míg prédára kelek; mert elvégeztem, hogy egybegyűjtöm a népeket, hogy összeszedem az országokat,

hogy kiöntsem rájuk búsulásomat, haragomnak egész hevét, mert gerjedezésem tüzében emésztetik meg az egész föld!

Sof 3:9 Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal szolgálják őt.

Sof 3:12 És marasztok közötted nyomorult és szegény népet, akik bíznak az Úr nevében.

Sof 3:13 Izrael maradéka nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokságnak nyelve, hanem legelésznek és lenyugosznak és nem lesz aki felrettentse [őket].

Sof 3:18 Az ünnep miatt bánkódókat egybegyűjtöm, akik közüled valók; gyalázat terhe van rajtuk.

Sof 3:19 Íme, én elbánok minden te nyomorgatóddal abban az időben, és megtartom a sántát, és összeszedem a szétszórtakat, és híresekké és nevesekké teszem őket az ő gyalázatuknak egész földén.

Sof 3:20 Abban az időben elhozlak titeket, és akkor összeszedlek titeket, mert nevesekké és híresekké teszlek titeket a földnek minden népe között, mikor megfordítom a ti fogságotokat a ti szemetek előtt, azt mondja az Úr.

 

 

1Kor 1:18 Mert a Krisztusról való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.

1Kor 2:7 Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre;

Jer 51:6 Fussatok ki Babilonból, és ki-ki mentse meg az ő lelkét, ne vesszetek el az ő gonoszságáért, mert az Úr bosszúállásának ideje ez, megfizet neki érdem szerint.

 

 

Jer 17:5 Ezt mondja az Örökkévaló Úr: Átkozott az aki halandóban bízik, és emberi erőre támaszkodik, kinek szíve az Örökkévalótól elfordul!

Jer 17:7 Áldott aki az Örökkévalóban bízik, és akinek reménye és bizodalma az Örökkévaló Úr!

Ján 17:17 Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság.

 

Máté 22:14 Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.

 

Jel 1:1 Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet adott neki az Isten , hogy szolgáinak (rabszolga - Urának tulajdona, nem szabad ember) megmutassa mindazt, amiknek meg kell történniük hamar [Dán 2,28-29]. Ő pedig elküldte az angyalát, és megjelentette szolgájának, Jánosnak.
Jel 1:2  Aki bizonyságot (tanúságot) tett az Isten beszédéről (igéjéről) és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindarról, amit látott.
Jel 1:3  Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak (próféciának) beszédeit (igéit), és megtartják mindazt, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van!
Jel 1:4  János a hét eklézsiának - kihívottak közösségének (gyülekezetnek), amelyek Ázsiában vannak. Kegyelem nektek és békesség attól, aki van és aki volt és aki eljövendő; és a hét lélektől, amely az ő királyi széke előtt van.
Jel 1:5  És a Jézus Krisztustól, aki a hű tanúbizonyság, elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme [Zsolt 89,38. 28]. Annak aki szeretett minket és megszabadított bennünket a mi bűneinktől [Zsolt 130,8] a saját vére által.
Jel 1:6  És tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának: övé a dicsőség és az uralom mind örökkön örökké! Ámen.
Jel 1:7  Íme, eljő a felhőkön [Dán 7,13], és minden szem meglátja őt , és akik őt általszegezték (halálra adták) is, és siratja őt a föld minden nemzetsége [Zak 12,10]. Igen! Ámen.
Jel 1:8  Én vagyok az Alfa és az Ómega, mondja az Úr, az Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

 

 

2Thess 2:8 És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, akit megemészt az Úr az ő szájának leheletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével;

2Thess 2:9 Akinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,

2Thess 2:10 És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre.

 

Jel 13:2 És e fenevad, amelyet láték, hasonló vala a párduchoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyi székét, és nagy hatalmat.

 

Jel 12:9 És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai [is] ő vele levettetének.

Jel 12:12 Annak okáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van.

Jel 12:17 Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele;

 

Jel 13:3 És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld [követé] a fenevadat.

Jel 13:4 És imádák a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele?

Jel 13:7 Az is adaték neki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték neki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen.

Jel 13:8 Annak okáért imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta.

Jel 13:9 Ha van füle valakinek, hallja!

 

A Szentlélek káromlásról, kattints a képre.                           

     

 

 

 

A leleplezett titok - Az igazság Istenről - David Clayton könyve  

      Pdf fájlban letölthető , kattints a képre. 

    

 

 

                                            MORTALIUM ANIMOS

                                XI. PIUS PÁPA APOSTOLI KÖRLEVELE

 A RÓMAI SZENTSZÉKKEL KÖZÖSSÉGBEN ÉLŐ PÁTRIÁRKÁKHOZ, PRÍMÁSOKHOZ, 

 ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS RENDES JOGHATÓSÁGÚ FŐPAPOKHOZ

                                          AZ IGAZI VALLÁSEGYSÉG

                                                ELŐSEGÍTÉSÉRŐL

                                      (forrás: Szent István Társulat)

 

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

Az emberi szíveket talán soha máskor nem szállta meg akkora vágy, mint éppen napjainkban, hogy megerősödjön és az emberi társadalom közös javára váljon az a testvéri viszony, amely minket, embereket az azonos származásnál és természetnél fogva egymással egyesít és összeköt. A nemzetek még nem élvezik teljesen a béke áldásait, sőt sok helyütt a régi és újabb meghasonlások lázadásokban és polgárharcokban törnek ki. A népeknek nyugalmát és boldogulását érintő igen számos ellentét másképpen meg nem oldható, mint az államfők és a kormányok összhangzatos tárgyalásai és törekvései által. Könnyen érthető tehát, – annál is inkább, mert az emberiség egysége felől már nincsen véleményeltérés – miért kívánják mindig többen, hogy az általános emberi testvériség ösztönéből a különböző nemzetek napról-napra szorosabban összetartsanak.

   

 Ugyanazt a célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is. Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.

 

Egyeseket az igazságnak álarca mégis annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó. Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek? Mert kicsoda meri mondani, hogy Krisztust szereti, ha teljes erejéből nem igyekszik annak óhaját teljesíteni, aki az Atyát kérte, hogy tanítványai mindnyájan eggyé legyenek. (Jn 17,21) S Krisztus ugyebár azt akarta, hogy tanítványai azzal az ismertetőjellel ékeskedjenek, és abban különbözzenek többiektől, hogy szeretik egymást? „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,35) Bár az összes keresztények – teszik hozzá – egyek volnának: mert akkor többet tehetnének a hitetlenség mételyének elfojtására, amely napról-napra tovább terjedve, az evangéliumot elerőtleníteni készül.

  

  Ilyeneket és más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek. Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!

    Ezért apostoli hívatásunk lelkiismerete kötelez, hogy az Úr nyáját veszedelmes ábrándok zsákmányául ne engedjük. Tisztelendő Testvérek! A veszedelem elhárítása céljából fölhívjuk buzgóságtokat. Bízzunk benne, hogy ti írott és élő szóval könnyebben a néphez férkőztök, s a néppel megértetitek azokat a most fölsorolandó elveket és okokat, amelyekből a katolikusok megtanulják, mit kell gondolniuk és tenniük, mikor arról a mozgalomról van szó, hogy az összes keresztények bármiféle alakban egy közös egységben tömörüljenek.

 

Isten, a világ teremtője, a végből alkotott minket, hogy Őt megismerjük és Neki szolgáljunk. Tehát a Teremtőnek teljes joga van a mi szolgálatunkhoz. Megtehette volna Isten, hogy az ember valláserkölcsi vezetése céljából csak a természettörvényt írja elő, amelyet a teremtésben az ember lelkébe vésett, s ennek a törvénynek kifejlődését a rendes Isteni Gondviselés útján szabályozza. De Ő inkább parancsokat is adott, amelyeknek engedelmeskednünk kell, s az idők folyamán – az emberi nem létének kezdetétől Jézus Krisztus eljöveteléig és tanításáig –, az embert Ő maga tanította a kötelességekre, amelyekkel az eszes lények a Teremtőnek tartoznak. „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk.” Ebből következik, hogy az igaz vallás nem lehet más, mint amely Isten kinyilatkoztatott igéjén alapszik. Az Isteni kinyilatkoztatás már kezdetben megindult, az Ószövetségben folytatódott s Jézus Krisztus által az Újszövetségben jutott befejezéshez. Már pedig ha Isten szólott – s hogy szólott, a történelem tanúsága bizonyítja – akkor egészen világos, hogy az ember köteles a nyilatkozó Istennek teljes hitelt adni s a parancsoló Istennek engedelmeskedni. S hogy úgy a hitet, mint az engedelmességet Isten dicsőségére és saját üdvünkre helyesen gyakoroljuk, Isten egyszülött Fia a földön Anyaszentegyházat alapított. S úgy hisszük, azok közt, akik magukat keresztényeknek nevezik, nem is lehet kétség az iránt, hogy Krisztus tényleg egyházat alapított, mégpedig egyetlen Egyházat.

  

  De ha már föltesszük a kérdést, vajon az Alapító szándéka szerint milyennek kell lennie az egyháznak, már nem mindnyájan értenek egyet. Számosan tagadják például, hogy Krisztus Egyházának láthatónak kell lennie, legalább is abban az értelemben, hogy az egyház, mint az egy és azonos tanban, az egy tanítóhivatal és kormányzó hatalom alatt élő hívek egységes testülete mutatkozzék. Hanem ellenkezőleg a látható és érzékelhető egyház alatt a különböző közösségekből alakult szövetséget értik, amelynek tagjai egyenkint különböző s egymással ellentétes tanokat vallanak. Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak – kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által. Azért hasonlatot mondva azt állította, hogy Egyháza hasonló az országhoz (Mt 13), a házhoz (Mt 16,18), az akolhoz (Jn 10,16), a nyájhoz (Jn 21,15-17).

 

   S ez a csodálatosan megszervezett Egyház az Alapító s az apostolok, mint első terjesztők halála után nem szűnhetett meg, nem halhatott ki, mert megbízatása van, hogy időben és térben minden korlátozás nélkül az összes népeket az örök üdvösségre vezérelje: „Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt 28, 19) S vajon a hívatás örök teljesítésében veszíthet-e az Egyház valamit erejéből és hatásából, mikor benne állandóan jelen van maga Krisztus, ki ünnepélyes ígéretet tett: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”? (Mt 28,20) Tehát az Egyház most és mindenkor nemcsak fennáll, hanem szükségképpen ugyanaz is marad, ami az apostoli időkben volt, ha nem akarjuk azt a lehetetlenséget állítani, hogy Krisztus Urunk nem valósíthatta meg szándékát, vagy tévedett abban az állításában, hogy Egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt. (Mt 16, 18)

 

Ezzel kapcsolatban kell megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés forog, és amelyből a nem-katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: „Hogy mindnyájan eggyé legyenek. Legyen egy akol és egy pásztor” (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége – Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg eddig sem s most is hiányzik. Kívánatos volna ugyan és kölcsönös hajlandósággal valamikor talán meg is valósítható, de eddig csak eszményi állapotnak tekinthető. Továbbá szerintük az egyház önmagában és természeténél fogva részekre oszolt, azaz több egyházból vagy részleges közösségekből áll, amelyek különállnak, s bár egyes hittételeik közösek, másokban mégis különböznek: az egyes részeket megilletik ugyanazok a jogok. Az Egyház legföllebb az apostolok korszakától az első általános zsinatokig volt egy és egységes. Szükségesnek tartják azért, hogy az avult viszályok és véleményeltérések kikapcsolásával, amelyek a kereszténységet a mai napig széttagolják, a közös tantételekből valami közös Hiszekegyet szerkesszenek, és elfogadásra ajánljanak, amelynek megvallásában valamennyien egymást testvérekként nemcsak fölismerjék, hanem érezzék is. Ha a különböző egyházak és vallási közösségek valami általános szövetségben egyesülnek, akkor már legalább az az eredmény is elérhető, hogy szilárd és eredményes ellenállást tanúsíthatnak a hitetlenség terjedésével szemben.

 

Ilyenformán beszélnek, Tisztelendő Testvérek, nagy általánosságban. Vannak olyanok, akik megállapítják ugyan, hogy az úgynevezett protestantizmus oktalanul elvetette a hitnek egyes tanait és a külső istentiszteletnek némely szertartásait, amelyek pedig elfogadhatók és hasznosak, és amelyeket a Római Egyház megtartott, ugyanakkor azonban azt is hozzáteszik, hogy ez az Egyház is megrontotta a régi vallást, mert hozzáadott s hittételekként előadott az Evangéliumtól nemcsak idegen, hanem azzal merőben ellenkező tanokat is.

   

 Többi közt első helyen említik a Szent Pétert és a Római Széken utódait megillető legfőbb joghatóságról szóló tant. Akadnak ugyan köztük – bár igen kevesen –, akik a római pápának a tisztelet elsőbbségét, sőt bizonyos joghatóságot vagy hatalmat is hajlandók tulajdonítani, de ezt nem az isteni jogból származtatják, hanem a hívek akaratából akarják levezetni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy tarka gyűléseiken a római pápa elnöklését kívánják. Ámde bármennyi nem-katolikus keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a Római Egyházzal szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül tévelyegnek.

  

  Éppen azért egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet és a katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem támogathatják, mert ha ezt megtennék, úgy egy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó! Az Úr Jézus Krisztus az apostolokat azért küldötte az egész világra, hogy az Evangéliumot hirdessék minden nemzeteknek. S hogy eközben semmiben ne tévedjenek, előbb a Szentlélek által kioktatta őket minden igazságra. (Jn 16,13) Vagy talán az apostolok tanítása egészen megromlott vagy valaha is elhomályosult az Egyházban, mikor ennek kormányzója és őrzője maga Isten, állandóan jelen van? Mikor Megváltónk világosan kijelentette, hogy az Ő Evangéliuma nemcsak az apostolok korának, hanem minden időknek szól, miképpen válhattak volna idők folyamán annyira homályosakká és bizonytalanokká a hitigazságok, hogy ma már a legellentétesebb véleményeket is meg kell tűrni? Ha ez igaz volna, meg kellene állapítanunk, hogy a vigasztaló Szentléleknek leszállása az apostolokra s ugyanennek a Szentléleknek az Egyházban állandó jelenléte, valamint az Úr Jézusnak tanítása már századokkal ezelőtt elvesztette minden hatását és hasznát. Pedig az ilyen állítás hajmeresztő káromlás volna! Mikor Isten egyszülött Fia az Ő követeinek meg parancsolta, hogy tanítsanak minden nemzeteket, akkor az embereket kötelezte, hogy mindazt elhiggyék, amit nekik „az Istentől eleve rendelt tanúk” (ApCsel 10,11) hirdetnek, s parancsához ezt a záradékot fűzte: „Aki híszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem híszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)

 

Már pedig Krisztusnak ezt a két parancsát s az örök üdvősség elnyeréséhez szükséges hitnek másik parancsát még megérteni sem lehet, ha az Egyház az evangéliumi tanítást nem teljes épségben és világosan tanítja, s ha a tanításban nem mentes minden tévedéstől. Azért még azok is messze eltérnek az igazságtól, akiknek véleménye szerint a földön megvan ugyan a hitigazságnak Isteni letéte, de azt fáradságos munkával, hosszas és tudományos kutatásokkal kell megkeresni, úgy hogy annak megtalálására és átértésére alig elegendő az emberi élet. Mintha bizony a jóságos Isten a próféták és az Ő Egyszülötte által azért szólott volna, hogy az általuk kinyilatkoztatott igazságokat csak néhányan, csak a komoly öregek értsék, és nem azért, hogy olyan valláserkölcsi oktatást adjon, amely az embert egész halandó életén át vezérfonalként kalauzolja?

 

A pánkeresztények, akik az egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet apostola, Szent János – aki evangéliumában a Úr Jézus Szentséges Szívének titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten alapszik.

    

Azért Krisztus tanítványai szükségképpen a hit egységében, mint legszorosabb kötelékben kapcsolódnak össze. Miképpen képzelhető tehát olyan természetű keresztény szövetség, amelynek tagjai kifejezetten a hitigazságok tárgyában ragaszkodnak a maguk sajátos fölfogásához és lelkületéhez, még akkor is, mikor ezek egymással szögesen ellenkeznek? S hogyan is léphetnek egységes szövetségbe azok az emberek, akik homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Például, akik a szent hagyományokat a kinyilatkoztatás egyik hiteles forrásának elismerik s akik ezt tagadják. Akik a püspökökből, papokból és szerpapokból álló egyházi hierarchiát Isteni intézménynek tartják s akik azt a történelem folyamán a szükség szerint fokozatosan kialakultnak vallják. Akik a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor csodálatos átváltozása, vagyis az úgynevezett átlényegülés után a valóban jelenlevő Krisztust imádják s akik azt állítják, hogy Krisztus teste csak a hit által, vagy jelképileg és a Szentség hatása által van jelen. Akik az Oltáriszentségben áldozatot és szentséget látnak s akik azt kizárólag az utolsó vacsora emlékének vagy emléke megülésének tekintik. Azok, akik jónak és üdvösnek tartják a Krisztussal megdicsőült szentek, különösképpen a Boldogságos Szűz Máriának segítségül hívását és képeik tiszteletét s azok, akik ezt a tiszteletet elvetik, mint amely állítólag ellenkezik a Jézus Krisztust, az „Isten és emberek közt egyetlen közvetítőt” megillető tisztelettel? A vélekedések ekkora zűrzavarából hogyan vezethet az út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk, hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivatalból, a hit egységes szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre.

   

 De azt meg nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.

 

Holott hit dolgában semmiképpen nem szabad a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló tant, az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói tekintélyét abban az értelemben, amint azt az (első) vatikáni általános zsinat megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.

    

Az Egyház tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni, vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással kihirdessenek. A tanítói tekintélynek ez a rendkívüli gyakorlata azonban semmiféle emberi találmányt, vagy új tételt nem csatol az igazságoknak ama összegéhez, amely a kinyilatkoztatásnak Istentől az Egyházra bízott letétében legalább hallgatag benn nem foglaltatik, hanem vagy olyan igazságokat magyaráz, amelyeket eddig homályosnak tartottak, vagy kötelező hittételként előír olyasmit, amely felől eddig egyesek kétségeket támasztottak.

 

Mindezekből érthető, Tisztelendő Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a nem-katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által felismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga Krisztus alapította minden ember üdvösségére. Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: „Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.” S ugyanez a szent vértanú joggal csodálkozik azon, hogyan képzelheti valaki, hogy „ezt az egységet, amely Isten erejéből származik és égi szentségekkel fonódik össze, az Egyházban meg lehet tépni és ellentétes akaratok szétválása folytán megosztani”? Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos teste, azaz az Egyház, egy (1 Kor 12,12), összekötött és egybefoglalt (Ef 4,15), akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja s nem függhet össze a fejjel, Krisztussal. (Ef 5,30)

  

  Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja. Nem engedelmeskedtek-e a római püspöknek, a lelkek legfőbb pásztorának azok ősei is, akiket a hitújítók tévedései ma fogva tartanak? Ezek elhagyták az apai házat, amely azonban emiatt nem dőlt össze és nem pusztult el, mert Isten örök oltalma támogatja. Térjenek vissza a közös Atyához, aki az Apostoli Szentszéket ért méltatlanságokat feledve, őket áradó szeretettel várja. Mert, ha amint mondják, Velünk és híveinkkel társulást keresnek, miért nem sietnek az Egyházba, „az összes keresztény hívek anyjához és tanítómesteréhez”. Hallják meg a feléjük kiáltó Laktanciust: „Egyedül a katolikus Egyház őrzi az igaz vallást. Ő az igazság forrása, a hitnek otthona, Isten temploma. Aki be nem lép, vagy belőle távozik: az élet és üdvösség reményétől távolodik. Senki ne áltassa magát makacs vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.” Jöjjenek tehát az elpártoltak az Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a „katolikus Egyház gyökere és anyja”. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy „az élő Isten Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15) a hitnek sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.

 

Ami sok elődünknek eddig nem sikerült, bárha sikerülne nekünk, hogy atyai keblünkre ölelhessük azokat, akiket mint gyászos viszály folytán tőlünk távolállókat fájdalmasan siratunk. Vajha az Isteni Megváltó, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”, meghallgatná azt a könyörgésünket, hogy az összes tévedőket az Egyház egységébe visszavezetni méltóztassék. E végtelenül fontos ügyben kérjük a Boldogságos Szűz, az Isteni malaszt anyja, minden eretnekség legyőzője és a keresztények segítsége pártfogását s kérje mindenki, hogy eszközölje ki minél előbb annak a boldog napnak az eljövetelét, amelyen minden ember meghallja Isten Fiának szavát, „igyekezvén fenntartani a Lélek egységét a béke kötelékével”.

 

Ti, Tisztelendő Testvérek, tudjátok, mennyire szívünk vágya ez. Akarjuk, hogy gyermekeink is megtudják, nemcsak a katolikusok az egész világon, hanem a tőlünk elszakadtak is. Ha ezek alázatos imádságban kérik az Ég világosságát, bizonyosan fölismerik az Úr Jézus egyetlen igaz Egyházát s velünk tökéletes szeretetben egyesülve, végre az Egyházba be is lépnek. Ebben a reményben, az Isteni kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk jeléül szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra s híveitekre apostoli áldásunkat.

 

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. január 6-án, Vízkereszt ünnepén, pápaságunk hatodik évében.

                                                                                       XI. Pius pápa

 

               

 

Forrás:  https://www.katolikus-honlap.hu/regi1_elemei/Page703.htm

 

hagyományhű magyar katolikusok SZŰZ MÁRIÁNAK, MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJÉNEK felajánlott honlapja:  https://www.katolikus-honlap.hu/habemuspapam.htm

 

XI. Piusz pápa:  https://hu.wikipedia.org/wiki/XI._Piusz_p%C3%A1pa

                                               

 

Ferenc pápa: egymás nélkül elveszünk:  https://www.youtube.com/watch?v=dJ-uyaH9KvU

 

Make Friends video statement (English subtitles):  https://www.youtube.com/watch?v=CGMQsJ0VzAk

 

A végidei reformáció - dr. Vankó Zsuzsa:  https://www.youtube.com/watch?v=D3aqw4ci4zs

 

Ökumenikus egységtörekvések - Fekete Dávid:  https://www.youtube.com/watch?v=u01YzxPXdPI

 

Csodálván az egész föld követi a fenevadat:  https://www.youtube.com/watch?v=LkkqM-agoYw

 

Ki az Antikrisztus?:  https://www.amazingfacts.org/media-library/study-guide/e/5174/t/ki-az-antikrisztus-

 

Leszállott az ördög ti hozzátok - Egyháztörténelem a Bibliában: https://www.youtube.com/watch?v=4sETaPqeb1s

 

Végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás:  https://www.youtube.com/watch?v=zgm_R1ovdHk

 

Megeszi az egész földet, és eltapodja és szétzúzza azt:  https://www.youtube.com/watch?v=ToQtPDIbwA8

 

Jelenések könyve: Az ökumenizmus – mp3:  https://bibliacentrum.hu/konyv/jelenesek-konyve/440#mediabox

 

Az ökumenizmusról – Reisinger János pdf: https://denesotto.hu/wp-content/uploads/2016/07/reisinger-janos-latomas-az-okomenizmusrol.pdf

 

A Római Pápaság mészárlásai, vérfürdői:   https://www.youtube.com/watch?v=Ru-jS893zrg

 

Mert ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek:  https://www.youtube.com/watch?v=5G7S0UMY4q8

 

Féljétek az Istent, mert eljött az ő ítéletének órája:  https://www.youtube.com/watch?v=kP_qj3DaqrU

 

666 - Itt van a bölcsesség:  https://www.youtube.com/watch?v=bOMoHkLZKgo

 

szűz máriát imádjátok, amit nem ismertek:  https://www.youtube.com/watch?v=7B2lgvKCL2s

 

Fussatok ki belőle én népem:  https://www.youtube.com/watch?v=fGQWpQ3iIRs

 

Akik imádják a fenevadat, kínoztatnak örökkön örökké:  https://www.youtube.com/watch?v=mw03Pa-dA3U

 

Elhiteti a földnek lakosait, nagy jelekkel:  https://www.youtube.com/watch?v=-V00NnN4EHM

 

A Római Birodalom titkai:  https://www.youtube.com/watch?v=uRLlXfECJcA

 

Kicsodák a jezsuiták?:  https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/jezsuitak.pdf

 

 Végül pár idézet híres személyiségektől a jezsuitákról:  https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/Jezsuitakrol.pdf

 

 

A Biblia, mint az igazság abszolút alapja és a római katolikus tekintély:

https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/SolaScriptura.pdf

 

Gondolatok a Sola Scriptura elvről és a római katolikus hagyományról:

https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/Sola_Scriptura_es_hagyomany.pdf

 

Lelki közösség az Úrral és a római katolikus mise:  https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/Mise.pdf

 

Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus:

https://kegyelem.orgfree.com/cikkek/NemzetkoziEukarisztikusKongresszus.pdf

 

még több info: https://drive.google.com/folderview?id=0ByBFN0l5Dsn_Y1kzSk11ZFRsdWc&usp=sharing

 

                                        

 

 

                                              VIII. Bonifác pápa

                           Részlet „A középkor egyháza” című műből

                                          Írta: Félegyházy József

 

A pápaság a századok folyamán szinte szándéktalanul is, egyszerűen a körülmények történeti alakulása folytán, világi hatalommá is fejlődött. Erre a fejlődésre kényszerítette nem utolsó helyen a világi fejedelmeknek s nagyoknak az a szakadatlan s már nem is leplezett törekvése, hogy az Egyházat saját hatalmi politikájuk eszközévé és lépcsőjévé süllyesszék, s a belátás, hogy e törekvések ellenében a lelki hatalom szabad érvényesülésének elengedhetetlen feltétele, ha maga is jelentékeny világi hatalmat tart a kezében.

     Ennek a helyzetnek szemmel tartása nélkül a középkor Egyházát s a pápaságot megérteni s igazságosan megítélni nem lehet, s nincs helytelenebb eljárás, mint ha egyesek a pápák világi törekvéseiben merő hiú hatalomvágyat akarnak látni.

     A pápaságot ebbe a nagyhatalmi helyzetbe, mint láttuk, főleg VII. Gergelynek, III. Sándornak, majd III. Incének egyénisége juttatták. IX. Gergely, IV. Ince és X. Gergely pápasága még ugyancsak e nagyhatalmi helyzet méreteit mutatják. Ettől kezdve azonban ez a nagyhatalmi helyzet egyre inkább lejtőre kerül.

A Hohenstaufokkal folytatott küzdelem után a pápaság segítség után nézett és egyelőre talált is a franciákban. De a segítség, amelyet a franciák hoztak, súlyosan káros következményekkel járt, mert olyan befolyást engedett a francia udvarnak a pápaságra, főleg amióta Dél-Itáliában is a francia Anjouk jutottak uralomra, hogy a pápák valósággal a franciák politikájának eszközévé alacsonyodtak le. Mikor aztán 1282-ben Anjou Károly politikájára rászakadt a sikertelenség tragédiája s őt elűzték, egyszerre nyilvánvalóvá lett a magát hozzákötő pápaságnak politikai árvasága is.

     A két évszázad óta legjelentősebb világhatalmi tényező most a gyors hanyatlás jeleit mutatta. Még egy erőfeszítés történt VIII. Bonifác uralkodása alatt, de az ellentétes történelmi erőket semlegesítenie ennek sem sikerült. A süllyedésben része volt a Colonnák hatalmas családjának, amely IV. Miklós pápasága idején érte el legnagyobb megerősödését.

     A süllyedés jeleit mutatja már IV. Miklósnak (1288-1292), a ferencesek egykori általános rendfőnökének pápasága is. Uralkodása alatt sikerült II. Anjou Károlynak az aragóniaiak fogságából kiszabadulnia, mire őt a pápa Nápoly és Szicília királyává koronázta. Királyságát azonban birtokba venni nem tudta, mert Aragóniai Jakab egyelőre erősen ült szicíliai trónján.

     Közte és a pápa közt egyre jobban feszült a viszony s ez Rómában is éreztette hatását. Itt is összetűztek az Anjou- és Aragon-pártiak. Hamarosan minden rend felbomlott s a város a nemesek küzdelmének színhelyévé lett. A harc középpontjában két hatalmas római család állt: az Orsiniek és a Colonnák, két százados ellenfél. Miklós az utóbbiakat kegyelte s erősítette.

 

1291-ben egész Európa megrendült a hírre, hogy a Szentföldön a keresztények utolsó megerősített vára, Accon is elesett. Újabb kereszteshadat összehozni nem sikerült. Mindez siettette IV. Miklós halálát. A választásra összeült konklávéban pattanásig feszült az ellentét az Orsiniek és Colonnák között, aminek következtében a választás több mint két évig elhúzódott. Nem az Egyház előnyére.

 

Végre elfogadták a bíborosok II. Károly ajánlatát, s a már évtizedek óta az Abruzzókban kemény bűnbánati életet élő Péter remetét választották meg. Ez kezdetben nem akarta a választást elfogadni, de aztán Isten rendelését látván benne, V. Celesztin (1294) néven (augusztus 29-én) Aquilában megkoronáztatta magát.

     Csakhamar kiderült azonban, hogy az új pápában hiányoznak a legfőbb egyházi tisztség méltó betöltéséhez szükséges elméleti ismeretek és elengedhetetlen világi tapasztalatok. Szent, de tapasztalatlan és alkalmatlan ember volt. Meggondolás nélkül osztogatta a kegyeket, kiváltságokat, különösen az általa alapított celesztinus remete-kongregációnak. Majd észrevétlenül is II. Károly befolyása alá került s az ő kívánságára Nápolyban telepedett meg. Tizenkét új bíborost nevezett ki, köztük hét franciát.

     Maga is érezte, hogy nincs a helyén, s magas egyházi méltóságában nem érezte jól magát. Visszavágyódott szűk cellájába, régi életmódjához, elmélkedéseihez és elvonultságához. Egyre jobban megérlelődött benne a lemondás gondolata. A legkiválóbb jogtudósokhoz kérdést intézett: szabad-e ezt megtennie? Miután azok igenlő választ adtak, 1294. december 13-án (tehát mindössze 3 hónap és 15 napnyi uralkodás után) összehívta a bíborosokat, letette előttük a pápai méltóság jelvényeit s a remeteség magányába vonult vissza.

 

Lemondása oly rendkívüli eseménynek tűnt fel mindenki szemében, hogy nem tudtak napirendre térni fölötte. Voltak, kik állították, hogy lemondása érvénytelen, a többség azonban az ellentétes véleményen volt. Egyesek megrótták tettéért, mint Dante, mások viszont magasztalták, mint Petrarca. Az Egyház szentjei közt tiszteli őt. Pápaságának epizódja természetesen szintén nem járult hozzá a pápaság hatalmi erősödéséhez.

 

V. Celesztin lemondása után néhány nappal szabályos konklávéban Gaetani Benedek bíborost választották meg pápának, aki VIII. Bonifác (1294-1303) néven (Stenglein szerint 59 évesen, más források szerint 76 évesen) foglalta el trónját.

     Bonifác a legkiválóbbak egyike a pápák hosszú sorában, aki csak III. Incével hasonlítható össze. Mindkettő született uralkodó, sokoldalú, kiváló képességekkel, kormányzó akarattal megáldott vezér. Mindkettőnek célja: az Egyház reformja, elsősorban hivatásuk magaslatán álló püspökök által, kik az államhoz fűző kötelékek meglazulása után annál rendületlenebbül ragaszkodnak az Egyház fejéhez. Ince és Bonifác egyformán igyekeztek az Egyház befolyását az állami életben is diadalra vinni, a keresztény népek közt békét s egyetértést hozni létre s egységes, nagy kereszteshadjáratot. indítani a Szentföld felszabadítására.

     E rokon vonások ellenére Incét és Bonifácot teljesen eltérően fogadta kora s még az utókor kritikájában is tovább él az ellentétes megítélés. Incének tisztelet és csodálat, Bonifácnak még halála után is gyűlölet és vádaskodás jutott osztályul s maradt meg úgyszólván napjainkig.

     Ennek alapja egyrészt egész működésének sikertelensége, másrészt a tény, hogy egyéniségében a kiváló tulajdonságok egész sora mellett aránylag nagy gyarlóságok is mutatkoznak.

     Hogy egészen különösen tehetséges ember volt, még ellenei is elismerik. Már mint bíboros-követ feltűnést keltő ügyességgel oldott meg nehéz feladatokat. Mindenkit bámulatba ejtett fényes jogi képzettsége.

 

Uralkodása alatt mindvégig a jogász-pápa típusa maradt. Cseppet sem volt azonban megnyerő vonás, hogy szellemi fölényének túlságosan tudatában volt s ezt sokszor bántón is kimutatta. Mindenkit felülről kezelt, szinte lenézett. Ítéleteiben sokszor szeretetlen volt, kemény és gúnyos. Kíméletlen őstermészet, aki heveskedésében gyakran gyalázkodó szavakra fakadt s ellenfeleinek még testi fogyatékosságait is kíméletlen gúny tárgyává tudta tenni.

     Amennyire kemény és szeretetlen volt ellenfeleivel szemben, épp annyira elnézően bánt rokonaival. Tűzön-vízen pártolta, segítette és gazdagította őket. Nepotizmusának eredményeként előzőleg szegény családja az Egyházi Államnak egyik leggazdagabbjává lett. Ezek a kellemetlen tulajdonságok jelentős mértékben hozzájárultak politikájának sikertelenségéhez.

 

Az első kellemetlenséget elődjének lemondása okozta neki. Mivel egyesek felfogása az volt, hogy egy pápa nem mondhat le méltóságáról, Bonifác az esetleges szakadás megelőzése végett állandóan Rómában tartotta és ellenőriztette Celesztint. A remete-pápa azonban ismételten megszökött szerzeteseihez, mire Bonifác Anagniban fogságra vetette, ahol rövid idő múlva a szentség hírében 1296 májusában meghalt. A celesztinus barátok körében az a hír kapott lábra, hogy a remete-pápát Bonifác gyilkoltatta meg. Ez a vád természetesen minden alapot nélkülöz.

     Azt is ráfogták a celesztinusok, hogy Bonifác a maga anyagi előnyéért félrevezetéssel bírta rá elődjét a lemondásra. Ez szintén rágalom volt, bár annak a jogi véleménynek kidolgozásában, amely megállapította a pápai lemondás lehetőségét, Bonifácnak jelentős szerepe volt. Ezt a vádat különösen a ferencesek egyik eretnek iránya, a fanatikus „spirituálisok” kürtölték világgá, mikor a pápa a Celesztintől nekik adott kiváltságokat visszavonta. Bosszúból ugyancsak heves szó- és tollharcba kezdtek az „elvilágiasodott és keresztényellenes” pápaság ellen.

 

Még nagyobb bonyodalmakba kergette a pápát a Colonnákkal folytatott viszálya. VIII. Bonifác éppen úgy, mint elődei, II. Anjou Károlyt ismerte el Szicília királyának, a valóságban azonban Aragóniai Jakab, majd Aragóniai Frigyes uralkodott ott. A gazdag Colonna-család, amelynek két bíboros tagja is volt, nem a pápa által elismert Károly, hanem ennek ellenfele, Frigyes mellé állott, más szóval nem welf, hanem ghibellin politikát folytatott.

     Politikából tagadták Celesztin lemondásának a jogosságát s ezzel együtt Bonifác pápaságának érvényességét. A feszültséget a végsőkig fokozta egy pápai kincs-szállítmánynak Colonna István részéről történt megtámadása és elrablása (1297). A pápa elégtételként nemcsak az elrabolt javak visszaadását követelte, hanem a pápai őrség befogadását a Colonnák váraiba. A Colonna-család a pápa e kívánságát elutasította, s egy emlékiratban támadta Celesztin lemondásának és Bonifác. megválasztásának érvényességét, megtagadta az engedelmességet Bonifáccal szemben s egyetemes zsinathoz fellebbezett.

     A pápa a nála szokásos kíméletlen eréllyel fordult a lázadó Colonnák ellen: a két bíborost megfosztotta méltóságától, kiközösítette őket, s a Colonna-házat és javakat mindenki számára szabad zsákmánynak nyilvánította. Azután fegyverrel támadt rájuk, sőt keresztesháborút hirdetett ellenük. Váraikat elfoglalta és leromboltatta. A Colonnák főleg Franciaországba menekültek Szép Fülöp királyhoz (1285-1314), akinek közben szintén súlyos összeütközése támadt a pápával.

 

VIII. Bonifác békeközvetítőként akart fellépni az akkor egymással harcban álló Francia- és Angolország között. Mikor békefelhívásának eredménye nem lett, más módon akarta megakadályozni a további háborút.

     Mindkét küzdő fél a háborúhoz szükséges anyagiakat az egyházi javak súlyos megzsarolásával teremtette elő. A pápa erre 1296 februárjában „Clericis laicos” kezdetű bullájában kiközösítés terhe alatt megtiltotta a papságnak, hogy világiaknak adót fizessen s a fejedelmeknek, hogy a papságra, egyházi javadalmakra és egyéb jövedelmekre adókat vessenek ki. Szép Fülöp a bullára azzal felelt, hogy megtiltotta a nemes fémeknek – aranynak, ezüstnek – a kivitelét az országból külön királyi engedély nélkül, aminek következtében a pápai tizedszedők nem folytathatták gyűjtésüket, s egyéb adományokat sem volt szabad a pápának küldeni.

     Bonifác erre engedett s a bulla rendelkezéseit jelentékenyen enyhítette. Kijelentette, hogy nem akarta az egyháziaknak a király iránt tartozó hűbéri kötelességeit érinteni, még kevésbé megszüntetni. Szükség esetén – aminek fennforgását a király állapítja meg – nem tiltja meg az egyháziakra kivetett adót, sőt még egyházi szerek eladását sem. Egyúttal szentté avatta IX. Lajos francia királyt. A béke így helyreállt. Az angolok és franciák most már hajlandók voltak Bonifácot békebírónak elismerni s az ő ítélete alapján kötötték meg a békét 1298-ban.

 

Az így létrejött nyugalmi hangulatban hirdette meg a pápa az első szentévet 1300-ban „Antiquorum habet fidem” kezdetű bullájával, amely teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik az apostolfejedelmek sírjának látogatására Rómába zarándokolnak. A keresztény világ örömmel felelt meg a pápa hívásának. Óriási tömeg fordult meg akkor a kereszténység fővárosában Európa minden részéből, s a szent apostolok és vértanúk sírjának látogatása világszerte új táplálékot adott a vallásos buzgóságnak s az egyházi középponthoz, a pápasághoz való ragaszkodásnak.

 

A béke a pápa és Fülöp között nem volt tartós, mert Fülöp erőszakoskodásai hamarosan vihart támasztottak. A király az egyházi bíráskodást több ízben megsértette. A megüresedett püspökségek és apátságok jövedelmeit magához vonta, az egyházi javadalmak igazgatását saját tisztviselőire bízta. A püspöki székek betöltése után az első év jövedelmét (fructus primi anni), amelyet a pápa neki csak a háború idejére engedett át, most továbbra is szedte illetéktelenül. Akadályozta a püspököket joghatóságuk gyakorlásában. Fülöp, mint a későbbi történelem folyamán oly sok bajt okozó „gallikán szabadságjogok” első képviselője, túlkapásait a királyi felségjogból eredő törvényes rendelkezéseknek tartotta.

     A pápa a sok panasz és visszaélés kivizsgálására 1301-ben Saisset Bernát Pamiers-i püspököt küldte Franciaországba pápai követként, akit azzal is megbízott, hogy Fülöpöt keresztesháborúra buzdítsa. A követ személyének megválasztása nem volt szerencsés, mert Bernátnak a királlyal korábban súlyos összeütközései voltak. A király ezen a címen a követet felségárulás vádjával terhelte, elfogatta és bebörtönöztette.

     Bonifác erélyesen követelte követének szabadonbocsátását, megújította első szigorú értelmezésében a Clericis laicos bulla rendelkezéseit, s a francia egyház vezetőit 1302 őszére egy Rómában tartandó zsinatra hívta meg, hogy arról tanácskozzanak, hogy „mi válik Isten és az Egyház dicsőségére, a keresztény szabadság megóvására, a királynak és a birodalomnak reformjára, az eddigi visszaélések megszüntetésére és a helyes kormányzásra”. „Ausculta Fili” kezdetű bullájában Fülöpöt is megidézte, hogy a papság elnyomása és igazságtalan uralma miatt tisztázza magát.

     Az éppoly ügyes és szellemes, mint könnyű lelkiismeretű Fülöp azonban egy percig sem gondolt önigazolásra, hanem harcba kezdett a pápával. Az országban az Ausculta Fili bullát eltitkolták, helyette a franciák nemzeti büszkeségének felizgatására egy kemény kifejezésekkel telt hamisítványt („Deum time”) terjesztettek. E hamisítványban többek között ezt a kitételt adták a pápa szájába: „Lelkiekben és világiakban egyaránt nekünk vagy alávetve.” A hamis bulla úgy mutatta be a francia közvéleménynek a pápát, mint aki föltétlen és korlátlan uralmat követel magának Franciaország fölött lelki és anyagi vonatkozásban egyformán s annak királyát a maga hűbéresének tekinti.

 

A meghamisított pápai bullával együtt körözték a királynak felháborodott és durva hangú válaszát, amely ezekkel a sértő szavakkal kezdődött: „Sciat maxima tua Fatuitas . . . Tudja meg a te legfőbb Butaságod. … Mi anyagiakban senkinek alávetve nem vagyunk: a megüresedett egyházaknak és javadalmaknak adományozása a mi királyi jogkörünkhöz tartozik. Az eddig általunk tett és a jövőben teendő javadalom-adományozások érvényesek a múltra és a jövőre, s azoknak birtoklóit mindenkivel szemben férfiasan megvédjük, az ellenkezőképpen vélekedőket pedig ostobáknak és eszteleneknek tartjuk.” Ezt a válasz-hamisítványt ugyan nem küldték el Rómába, de otthon sikerült vele elérni az óhajtott célt: feltüzelni a franciák nemzeti önérzetét a pápa ellen. [!]

 

A zsinatot Fülöp úgy akarta megkerülni, hogy egy előbbi időpontra, 1302 tavaszára maga hívott össze francia nemzetgyűlést. Hogy minél több ragaszkodó elemet szerezzen magának, ez alkalommal először hívta meg a tanácskozásokra a harmadik rendet: a városi polgárságot. Ezek viszonzásul az őket ért királyi kegyért valóban szívvel-lélekkel támogatták is az uralkodót. A nemzetgyűlésen Flotte Péter kancellár vádlóként lépett fel a pápa ellen. Arról vádolta Bonifácot, hogy a francia egyházat zsarolja s a király fölött világi dolgokban is uralkodni akar. Tüzes beszédében a francia nemzeti hiúságot legyezgetve, a rendek védelmét kérte a király részére a pápa ellen. A világi rendek kijelentették, hogy a királynak egész eljárását helyeslik és készek életüket is feláldozni érte. Az egyházi rendek külön, bővebb tanácskozást tartottak szükségesnek maguk között s állásfoglalásuk elhalasztását kérték.

     Kérésüknek azonban a többiek nem adtak helyt, sőt kijelentették, ha nem csatlakoznak rögtön a világi rendek határozatához, felségsértőknek és hazaárulóknak nyilvánítják őket. A kényszerhelyzetben végre ők is elfogadták a világiak határozatát.

     A nemzetgyűlés jegyzőkönyvét a világi rendek dacos hangú levélben közölték a bíborosokkal. Ezek válaszukban kioktatták őket: a pápa sohasem állította, hogy a király világi dolgokban neki másként volna alávetve, mint „a lelkiismeret szempontjából”, s ebben ők a pápával teljesen egyetértenek. Hátra volt még a római zsinat kérdése. Hogy ezen a a francia főpapok megjelenését megakadályozza, Fülöp rendeletet adott ki, hogy az ő engedélye nélkül senkinek sem szabad külföldre utaznia. A főpapok erre félénk levélben arra kérték a pápát, ne kötelezze őket a zsinaton való megjelenésre, s helyzetükre való tekintettel bánjék kíméletesen a királlyal. A pápa azonban nem engedett. Megrótta a főpapokat gyávaságukért, s azért, hogy a nemzetgyűlésen az ellene felhozott vádakra némák maradtak s újból kötelezte őket a zsinaton való megjelenésre.

     Augusztus 10-én Bonifác a francia követek jelenlétében bíborosaival tanácskozást (consistorium) tartott. Itt a király vádjait egyenkint megcáfolta, majd végül így szólt: „Negyven évig foglalkoztunk jogtudománnyal, s jól tudjuk, hogy Isten két hatalmat rendelt. Ki hihetné tehát rólunk, hogy oly esztelenség szállt volna meg minket, hogy Franciaország királyát hűbéresünknek tartsuk? Kijelentjük, hogy semmiképpen sem akarjuk a királyi joghatóságot bitorolni; de viszont sem a király, sem más hívő nem tagadhatja, hogy lelkiismeretileg (ratione peccati) nekünk van alávetve.” VIII. Bonifác 1302. október 30-án tartotta meg a római zsinatot, amelyen a királyi tilalom ellenére is 4 francia érsek, 35 püspök és 6 apát jelent meg. A király megtorlásul a zsinatra távozott főpapok javadalmait „gondozásába vette”, hogy – amint mondta – „távollétükben kárt ne szenvedjenek”.

 

A római zsinattal kapcsolatban adta ki a pápa 1302. november 18-án az „Unam sanctam” kezdetű híres bulláját, mely a középkori pápák hatalmi igényeinek legfőbb írásos dokumentuma.

     A bulla tanítása kivonatosan ez: Egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat kell hinnünk, és ahhoz kell ragaszkodnunk. Kívüle nincs sem üdvösség, sem bűnbocsánat. Ezen Egyházban egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Az Egyház az Úrnak az a varratlan köntöse, amelyet nem daraboltak szét, hanem sorsot vetettek rá. Ennek az egyetlen Anyaszentegyháznak egy a teste, egy a feje, mégpedig Krisztus; nincs két feje, mint a szörnynek. Krisztus helytartója Péter és az, aki Péternek az utóda. Az Egyházban, ennek hatalmában két kard van: a lelki és a világi kard, ezt az evangélium szavai tanítják. Amaz a papság kezében van, emez pedig a királyokéban és harcosokéban, de csak az Egyház intése és engedélye szerint (ad nutum et patientiam sacerdotis). Szükséges azonban, hogy az egyik kard a másiknak, a világi hatalom a szelleminek alá legyen vetve. Mert nincs hatalom – mondja az Apostol – hanem csak Istentől. Ha tehát a világi hatalom az igazság útjáról letér, a szellemi hatalom ítéli meg öt E hatalom, noha embernek van adva s ember gyakorolja azt, mégsem emberi, hanem isteni, melyet isteni szó adott Péternek és benne utódainak, mondván: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is.” Aki tehát az Istentől rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelkezésének szegül ellen.

     A híres középkori „két-kard-elmélet” lényege tehát ez: két hatalom van: lelki és világi. A lelki az Egyház kezében van, a világi az állam vezetőiben. Méltóságban a lelki fölötte áll a világinak, azért amaz ezt erkölcsi szempontból irányítja és ítélkezése alá vonhatja.

 

A bulla nem hirdet új eszméket, csak a középkori keresztény alapon álló, általános államjogi felfogást hirdeti s a lelki és világi hatalom egymáshoz való viszonyát fejti ki. Nemcsak tanában nincs új, hanem még kifejezéseiben és szavaiban is alig. Főbb helyei III. Ince, Clairvauxi Szent Bernát, Hugo a S. Victore, Salisbury János és Aquinói Szent Tamás írásaiból vannak véve, s csaknem szóról-szóra egyeznek az ágostonos szerzetesnek, Aegidius Colonnának „De ecclesiastica potestate” című értekezésével.

     A bulla utolsó mondata – és csakis ez – tartalmaz dogmatikai, hitelvi döntést. „Minden ember alárendeltségét a római pápának az üdvösségre szükségesnek tartjuk, mondjuk, határozzuk és hirdetjük.” Ez csak új formája, logikus következménye egy másik alapvető tételnek, amely szerint „az Egyházon kívül nincs üdvösség”.

 

Ennek alakszerű kihirdetését a francia királynak az Egyház fejét támadó eljárása kényszerítette ki, amit ugyan a bulla kifejezetten nem említ, de ami nyilvánvaló, valamint a görögök elszakadása, amely már kifejezetten is benne van a bullában.

     A két-kard-elmélet államjogi kifejtése nem tekinthető abszolút érvényű dogmatikai kijelentésnek, hanem csak kortörténeti érvénye volt. Ez abból is nyilvánvaló, hogy az újabb egyházi felfogás (amint az például XIII. Leó körleveleiből megállapítható) a két-kard-elmélettől lényegesen eltér, s az állam önállóságának a maga területén jóval nagyobb rendelkezési kört juttat, mint a középkor. [!?]

 

Az Unam sanctam bulla Fülöpnek újabb, még az eddigieknél is jóval hevesebb támadásokra szolgált alkalmul. A harc jellege is megváltozott, mert míg eddig elvek és nemzeti követelések körül forgott, mostantól fogva a pápa személye, pápaságának érvényessége és erkölcsi méltósága ellen folyt. Fülöp kíméletlen szenvedélyességgel tört a pápa erkölcsi, sőt fizikai megsemmisítésére. Felbujtói ebben a hajszában főleg Nogaret Vilmos államkancellár és Du Plessis Vilmos államügyész voltak.

     A francia viszály elmérgesedése időközben közelebb hozta a pápát a német királyhoz, Habsburgi I. Albrechthez (1298-1308). Eleinte trónviszály dúlt közte és Nassaui Adolf között. A pápa Adolfot tartotta törvényes uralkodónak. Időközben ez a háborúban elesett. Ekkor a pápa némi húzódozás után kibékült Albrechttel, felajánlva neki a császári koronát is, amiért viszonzásul a német király messzemenő engedményeket tett az egyházi jogok és szabadság körül.

 

A francia királynak és embereinek gyűlölete a pápa ellen vad szenvedélyességgel lobogott tovább. 1303 júniusában Du Plessis a francia országnagyok gyülekezetében súlyos vádakat emelt Bonifác ellen, hogy: eretnek, simoniás, V. Celesztin gyilkosa, nem hisz a lélek halhatatlanságában, az erkölcsi zabolátlanságot nem tartja bűnnek s külön házi ördöge van.

     A pápa újabb, ünnepélyes konzisztóriumban bíborosai előtt esküvel tisztázta magát a vádak alól, amire inkább a külvilág szemében volt szükség, hiszen bíborosai jól ismerték egész életét, erkölcsi tisztaságát, gondolkozásának, terveinek, szándékainak becsületességét. Ezek előtt nem volt szüksége védekezésre.

 

1303. szeptember 8-án akarta kihirdetni Fülöpnek és tanácsosainak a kiközösítését s az alattvalók feloldását a hűségeskü alól. Ezt azonban megakadályozta Nogaret és társainak merénylete, akik olasz földön a ghibellinekből és a Colonnák híveiből sereget toboroztak, s Colonna Sciarra vezetésével szeptember 7-én megtámadták a pápát Anagni-i palotájában. A pápa őrsége hősiesen védte urát, de a túlerővel jövő franciák lekaszabolták őket. E harcokban esett el az akkor éppen a pápai udvarban tartózkodó esztergomi érsek, Bicskey Gergely is.

 

    . Az őrök leverése után a merénylők berontottak a pápa lakosztályába, ahol ez félelem nélkül, méltóságteljesen, teljes pápai ornátusban, kezében feszülettel ült a trónusán. Jobbról Nikolaus Boccasini ostiai, balról Peter Sabina bíboros-püspökök fogták közre. A támadók szidalmakkal illették a 68 éves egyházfőt, sőt állítólag tettleg is bántalmazták [Colonna páncélos csizmájával és vaskesztyűs kezével az arcába vágott]. Azután felszólították, hogy mondjon le, ellenkező esetben életével fizet. A hőslelkű pápa, elkészülve a legrosszabbra, felháborodással utasította vissza követelőzésüket. Ekkor Nogaret három napig étlen-szomjan fogságban tartotta a pápát. Végre is Anagni lakosai az Orsiniek által feltüzelve szabadították ki őt ellenségei kezéből, s Bonifác diadallal, a nép lelkesedése közt vonulhatott be Rómába. De az izgalmak és a merénylet megtörték testi erejét s 1303. október 11-én meghalt.

 

A nem mindenben szerencséskezű, de egyébként kétségtelenül kiváló pápa több nagyfontosságú egyházkormányzati intézkedést is tett. A domonkosokat és ferenceseket Ázsiába küldte, akik ott szép sikerrel terjesztették a keresztény hitet. Az egyházi joggyűjteményeket az ú. n. „Liber sextus”-szal bővítette ki. Sokat tett a tudományok és művészetek érdekében is: ő alapította Róma híres egyetemét, a Sapienzá-t s ő festette ki Giottóval a Szent Péter-templomot.

 

Halálával nemcsak az Egyház pápáinak egyik legkiválóbbja, hanem a középkori pápaságnak nagyhatalmi helyzete is sírba dőlt. Ezzel együtt zárult – alig száz évvel a legfőbb virágzás: III. Ince kora után maga a virágzó középkor is, hogy Krisztus Egyházának története némi átmeneti időszak után egy új világ kavargásába kerüljön bele.

 

VIII. Bonifác Unam sanctam bulláját lásd ITT

 

 

Feltéve: 2013. július 19.

 

Forrás:  https://www.katolikus-honlap.hu/1302/bonifac.htm

 

VIII. Bonifác pápa:  https://hu.wikipedia.org/wiki/VIII._Bonif%C3%A1c_p%C3%A1pa